Post by Loki on Oct 10, 2006 0:23:40 GMT -5
Karakter neve: Loki
Neme: Férfi
Beállítottság: Nem egyértelmû (lásd elõtörténet), de az egyszerûség kedvéért semleges...
Kora: 43 év
Születési dátuma: 1963.08.13.
Születési helye: Nolen
Elementkövek: Sötétség köve (ez a rontásos átkos kõ), Lélek kõ (ez a tudatbefolyásolós), Tûz kõ (jóval gyengébb, mint a többi)
(A kövek erõssége csökkenõ sorrendben!)
Kinézete: Kb 170 cm magas, vékony testalkatú. Elsõ ránézésre 70 kg lehet. Sápadt bõre betegesen hat a napfényben, talán ezért is látni oly gyakran éjszaka. Barna haja kissé kócos és látszik rajta, hogy nem sokat törõdik azzal, hogyan is áll. Ez keretezi azokat a sötét szemeket, amik miatt sokan oly kellemetlennek érzik a társaságát. Ugyanis ezek a szemek olyanok, mintha a belsejükben folyamatosan fortyogna valami... Valami megfoghatatlanul gonosz. Általában egy laza nadrágot, és fölé egy övvel összefogott kimono-féleséget hord, változó színben. Arca mosolytalan, szinte sohasem nevet. Arca ránctalan és kortalannak tetszik. Talán a vénséges vén szemek azok, amiktõl arca kissé idegennek hat. Maga az egész megjelenése annyira idegen, és annyira nem odaillõ, hogy rejtõzésre szinte képtelen...
Elõtörténete: "Egy Nolen nevû kis erdei falucskában születtem - kezd bele a történetbe. - Legalábbis az "emberek" (a szüleit hívja így...) akik felneveltek - furcsa, kissé lekezelõ hangsúllyal ejti ki az "ember" szót... - onnan származtak. Egy testvérem volt. A nõvérem, Rhea... - kissé elszorul a hangja, amint kiejti a nevet. - Áldott teremtés volt, és nálamnál sokkalta tehetségesebb is a Mûvészetben. De kanyarodjunk vissza hozzám. Rád úgysem tartozik más... Szép gyerekkorom volt. A nõvéremmel sülve fõve együtt voltunk. Elválaszthatatlanok voltunk, s - mintha csak ikrek lettünk volna - úgy hasonlítottunk egymásra, mint két tojás. De nem csak külsõleg. Szavak nélkül is értettük egymást. Elég volt egymás szemébe pillantanunk ahhoz, hogy máris tudjuk mire gondol a másik. Csodálatos évek voltak... A falubeliek nem értettek minket. "Mások" voltunk mint Õk. Jobbak. Ügyesebbek. Tökéletesebbek. Többre hivatottak! Már gyerekkorunkban kiderült, hogy nem csak a gondolkodásmódunkban ütünk el a falusiaktól, hanem néhány képességünkben is, ami egy nyaklánc megtalálásával teljesedett ki. Nevezetesen akkor derültek ki ezek a dolgok, mikor is arról kezdtem panaszkodni, hogy "fura" dolgokat látok. Úgy értem: "Igazán" fura dolgokat. Mikor ezt otthon elmondtam, és megkérdeztem a férfit, akinél laktam, hogy mi ez, mogorván elhessegetett, hogy "nincs ideje az ostoba játékaimra", ám mikor látta, hogy komolyan beszélek, irgalmatlanul megvert. Emlékszem, ahogy a felesége szenvtelenül bámult, Rhea pedig akkor - életében elõször és utoljára - sírt... Másnap rádõlt egy gerenda - ugyanis messzehíres ácsmester volt -, és hónapokig fel sem tudott kelni az ágyból, hiába járt Nála egy nagyhírû gyógyító, mikor megpróbálta begyógyítani a lábán tátongó sebet, de csak nem akart bezáródni. Fejét ingatva mondta, hogy ez nem közönséges seb, és ehhez Õ már kevés... Aznap a férfi bocsánatot kért, amiért megütött. Harmadnapra újra dolgozott. Azóta sem próbált újra megütni... Rhea pedig csak mosolygott. Azután a nõvérem megtanított, hogy hogyan kell ezeket a képességeket tudatosan is használni. Hogyan kell bájitalokat fõzni, és palackba rejteni az átkaim. Õ nem csak ehhez értett. Tudott tüzet támasztani a puszta tekintetével, vizet fakasztani a hangjával egy sziklából. Azt mondta, hogy megtanít mindenre. De nekem ezek, bár kimerítõ gyakorlások árán úgy-ahogy elsajátítottam, sosem mûködtek... Csak egy valamihez értettem igazán: a pusztításhoz... Ha kellett, megmérgeztem az egész tavat, hogy elpusztult a fél vadállomány, vagy kiszárítottam a termést, de a közvetlen befolyásolás sosem volt az erõsségem... Sajnos. Bár igyekszem. Nap mint nap gyakorlok, hátha egyszer nem lesz olyan megerõltetõ. Rhea képes volt arra, hogy a puszta akaratával feltámasszon egy elpusztult állatot, és azt állította, hogy akár még emberrel is meg tudná tenni ugyanezt, de nekem nem ment. Egyszer megpróbáltam egy kiskutyával, de majdnem belehaltam. Ahogy közeledett a lelke a testéhez, úgy távolodott az enyém a sajátomtól... Aztán elkezdõdtek az álmok. Hatalomról, világokról, emberekrõl. Kuszák voltak. Még ma sem értem õket igazán... De ne ugorjunk ennyire elõre. A nõvéremnél tartottam. Arról, hogy egyre erõsebb lett. Ahogy a bizonyos eset után velem, úgy Vele sem törõdött többé az a házaspár. Keresztülnéztek rajtunk. Megkaptuk az ételt, a ruhát, az ágyat, de ennél többre nem számíthattunk. Általunk készített varázsszereket árultunk, mert azt terveztük, hogy a pénz segítségével világot látunk. Gyengék voltak azok a tárgyak, ám egy kicsiny faluban mégis hatalmasak... Éppen ezért egyre többen beszéltek rólunk, egyre többen súgtak össze a hátunk mögött, egyre többen gyûlöltek és... igen... egyre többen féltek tõlünk. Fura. Hiszen mi mindig mindenkinek segítettünk. Rhea-nak ez könnyen ment. Nekem kevésbé, de segítettem ahol tudtam. Mégsem fogadtak el minket. Mások voltunk, de mégis jó érzés volt. A hatalom érzése. Hogy a puszta szavaimmal rá tudok venni bárkit, hogy azt tegye amit mondok. Egy idõ után ehhez már varázslat sem kellett. Elég volt a félelem... - kis kuncogás, majd távolba révedõ tekintet. - Hol is tartottam? Áh, igen. A falu. Ma már tudom, hogy törvényszerû volt ami történt, de akkor más volt. Gyerek fejjel... Hmm... Egy éjjel jöttek. Szinte az összes falusi. Rhea könnyedén megállíthatta volna Õket, de nem tette. Engem kimenekített az erdõbe, majd visszament, hogy beszéljen Velük. Hogy meggyõzze Õket, mi azért vagyunk, hogy segítsünk. Azt mondta várjam meg az erdõben. De nem fogadtam szót. Láttam, ahogy megégetik egy máglyán. Mosolyogva halt meg. A Mûvészetnek hála nem érzett fájdalmat. Én mégis egyedül maradtam. És akkor megpillantottam a házaspárt, aki felnevelt... Ott álltak mosolyogva összeölelkezve a tûz szélén. Hirtelen iszonyú harag öntött el. És kiléptem az erdõbõl. Nem érdekelt, hogy én nem vagyok olyan ügyes, mint Rhea. Csak egy valami érdekelt: a Bosszú. És nem tudom miféle sötét hatalmak segítettek aznap éjjel, de sikerült. Mindenkit megöltem. Mindenkit. Nõt, férfit, gyereket... Senki és semmi nem maradt Nolen falujából. Csak én. Azóta rájöttem már, hogy nem vgayok ember. Hogy pontosan mi is, azt még nem tudom. De azt igen, hogy gonosz... Jó érzés másoknak ártani, és erõsebb leszek tõle. De mégsem teszek ilyet... Ugyanis, aznap éjjel, mikor mindenkit megöltem, láttam valamit. Olyasmit, amit sosem felejtek el. A faluból felszálló füstbõl kirajzolódott egy arc. A nõvérem gyönyörû arca. És sírt... Aznap megfogadtam, hogy segítek ahol tudok, azonban ez nehéz. A Mûvészetem nem építésre, hanem rombolásra jó. Rhea más volt. Meg aztán vagy 20 éve elkezdõdtek a Hangok is. Amik folyton azt követelik, hogy gonosz dolgokat tegyek. "Igazán" gonosz dolgokat. Amiket Te, egyszerû halandó el sem tudsz képzelni... Avalonba mentem. Nyitottam egy kis boltot, és azóta is itt élek. Általam és mások által készített varázsszereket árulok. Ebbõl megélek. Az általam készített fõzetek segítségével - vagy talán, mert nem vagyok ember -, sikerült megõriznem testem fiatalságát. De belül öreg vagyok. Nagyon öreg... Bár Rhea miatt igyekszem nem gondolni rá, mégis... - elhal a hangja. - A vándorlásaim alatt egy valamit megtanultam. Az emberek gonoszak! És nem kár értük...
Jól esett mindezt Neked elmondanom... De most, ha megbocsátasz: Nem szeretném, ha ez bárki fülébe jutna. Utálom, ha a múltamban vájkálnak..." egy ezüstös villanás...
Szakértelmek: A közelharchoz nem igazán ért, az egyetlen valamire való (ám nem lebecsülendõ dolog) az az alkímia...
Különlegesség: A szeme. (ld elõtörténet) Tapintható gonoszság és idegenség áramlik az egész lényébõl. A mágiája, vagy ahogy Õ hívja: Mûvészete, fõként az átkokat és rontásokat foglalja magába. Bizonyos fokig ért az elme és az érzelmek befolyásolásához, illetve olvasásához. És némi elemi mágiához. Ám ha eme utóbbit használja, mérhetetlenül legyengül. Ez alól csak az az eset kivétel, ha haragtól és gyûlölettõl eltelve varázsol. Akkor szinte nincs számára lehetetlen. Azonban hozzá kell tenni, hogy erre lassan 30 éve nem volt példa. Szóval meglehetõsen ritka. Ezekbõl kiviláglik, hogy nincs túl sok közvetlen varázslata, leszámítva egy két hatásos rontást, illetve a tudatbefolyásolást... Elméletileg képes "jó" dolgokat cselekedni, ám ez igen nehéz. Egész lénye ellen való. A nõvére azt mondta, hogy ha Õ is feltámasztana valakit, talán bele is halna. Már ha egyáltalán sikerülne Neki...
És akkor az új mágia miatt...
Van ezen felül egy nyaklánca, amiben három kõ foglal helyet: egy fekete, egy és egy vörös. (ezt a láncot sosem viseli látható helyen, csak vészhelyzet esetén - ezért nem írtam a kinézet részhez, gyakran a zsebében hordja és csak a csuklójára tekeri fel szükség esetén)
Munka: A már elmített alkímista mûhely/bolt. Varázsszereket és egyéb hasonló dolgokat árul. Keveset alszik, szinte mindig kísérletezget... Ha éppen nem megy el felfedezõ útra.
Esetleges lakóhely: A bolt egy kis elkerített zugában van egy ágya. Ennyi.
NJK: Vándorlásai során összeakadt egy kis manóféle szerzettel. Bim-nek nevezte el. A manó nagyon értelmes, de nem beszél egyetlen értelmes nyelvet sem... A hangképzõ szervei nem képesek emberi vagy más hangok kiejtésére. Csak Loki érti mikor mit mond, mivel erõs érzelmi kötõdés kell ahhoz, hogy egy ilyen mentálfonál kialakuljon, így gondolati úton értekeznek. A manó segít neki a kísérletekben, és takarításban. Alkalmi kísérõtársa. Bim az egyetlen lény akihez Loki Rhea halála óta valamilyen szinten képes érzelmileg kötõdni...
Neme: Férfi
Beállítottság: Nem egyértelmû (lásd elõtörténet), de az egyszerûség kedvéért semleges...
Kora: 43 év
Születési dátuma: 1963.08.13.
Születési helye: Nolen
Elementkövek: Sötétség köve (ez a rontásos átkos kõ), Lélek kõ (ez a tudatbefolyásolós), Tûz kõ (jóval gyengébb, mint a többi)
(A kövek erõssége csökkenõ sorrendben!)
Kinézete: Kb 170 cm magas, vékony testalkatú. Elsõ ránézésre 70 kg lehet. Sápadt bõre betegesen hat a napfényben, talán ezért is látni oly gyakran éjszaka. Barna haja kissé kócos és látszik rajta, hogy nem sokat törõdik azzal, hogyan is áll. Ez keretezi azokat a sötét szemeket, amik miatt sokan oly kellemetlennek érzik a társaságát. Ugyanis ezek a szemek olyanok, mintha a belsejükben folyamatosan fortyogna valami... Valami megfoghatatlanul gonosz. Általában egy laza nadrágot, és fölé egy övvel összefogott kimono-féleséget hord, változó színben. Arca mosolytalan, szinte sohasem nevet. Arca ránctalan és kortalannak tetszik. Talán a vénséges vén szemek azok, amiktõl arca kissé idegennek hat. Maga az egész megjelenése annyira idegen, és annyira nem odaillõ, hogy rejtõzésre szinte képtelen...
Elõtörténete: "Egy Nolen nevû kis erdei falucskában születtem - kezd bele a történetbe. - Legalábbis az "emberek" (a szüleit hívja így...) akik felneveltek - furcsa, kissé lekezelõ hangsúllyal ejti ki az "ember" szót... - onnan származtak. Egy testvérem volt. A nõvérem, Rhea... - kissé elszorul a hangja, amint kiejti a nevet. - Áldott teremtés volt, és nálamnál sokkalta tehetségesebb is a Mûvészetben. De kanyarodjunk vissza hozzám. Rád úgysem tartozik más... Szép gyerekkorom volt. A nõvéremmel sülve fõve együtt voltunk. Elválaszthatatlanok voltunk, s - mintha csak ikrek lettünk volna - úgy hasonlítottunk egymásra, mint két tojás. De nem csak külsõleg. Szavak nélkül is értettük egymást. Elég volt egymás szemébe pillantanunk ahhoz, hogy máris tudjuk mire gondol a másik. Csodálatos évek voltak... A falubeliek nem értettek minket. "Mások" voltunk mint Õk. Jobbak. Ügyesebbek. Tökéletesebbek. Többre hivatottak! Már gyerekkorunkban kiderült, hogy nem csak a gondolkodásmódunkban ütünk el a falusiaktól, hanem néhány képességünkben is, ami egy nyaklánc megtalálásával teljesedett ki. Nevezetesen akkor derültek ki ezek a dolgok, mikor is arról kezdtem panaszkodni, hogy "fura" dolgokat látok. Úgy értem: "Igazán" fura dolgokat. Mikor ezt otthon elmondtam, és megkérdeztem a férfit, akinél laktam, hogy mi ez, mogorván elhessegetett, hogy "nincs ideje az ostoba játékaimra", ám mikor látta, hogy komolyan beszélek, irgalmatlanul megvert. Emlékszem, ahogy a felesége szenvtelenül bámult, Rhea pedig akkor - életében elõször és utoljára - sírt... Másnap rádõlt egy gerenda - ugyanis messzehíres ácsmester volt -, és hónapokig fel sem tudott kelni az ágyból, hiába járt Nála egy nagyhírû gyógyító, mikor megpróbálta begyógyítani a lábán tátongó sebet, de csak nem akart bezáródni. Fejét ingatva mondta, hogy ez nem közönséges seb, és ehhez Õ már kevés... Aznap a férfi bocsánatot kért, amiért megütött. Harmadnapra újra dolgozott. Azóta sem próbált újra megütni... Rhea pedig csak mosolygott. Azután a nõvérem megtanított, hogy hogyan kell ezeket a képességeket tudatosan is használni. Hogyan kell bájitalokat fõzni, és palackba rejteni az átkaim. Õ nem csak ehhez értett. Tudott tüzet támasztani a puszta tekintetével, vizet fakasztani a hangjával egy sziklából. Azt mondta, hogy megtanít mindenre. De nekem ezek, bár kimerítõ gyakorlások árán úgy-ahogy elsajátítottam, sosem mûködtek... Csak egy valamihez értettem igazán: a pusztításhoz... Ha kellett, megmérgeztem az egész tavat, hogy elpusztult a fél vadállomány, vagy kiszárítottam a termést, de a közvetlen befolyásolás sosem volt az erõsségem... Sajnos. Bár igyekszem. Nap mint nap gyakorlok, hátha egyszer nem lesz olyan megerõltetõ. Rhea képes volt arra, hogy a puszta akaratával feltámasszon egy elpusztult állatot, és azt állította, hogy akár még emberrel is meg tudná tenni ugyanezt, de nekem nem ment. Egyszer megpróbáltam egy kiskutyával, de majdnem belehaltam. Ahogy közeledett a lelke a testéhez, úgy távolodott az enyém a sajátomtól... Aztán elkezdõdtek az álmok. Hatalomról, világokról, emberekrõl. Kuszák voltak. Még ma sem értem õket igazán... De ne ugorjunk ennyire elõre. A nõvéremnél tartottam. Arról, hogy egyre erõsebb lett. Ahogy a bizonyos eset után velem, úgy Vele sem törõdött többé az a házaspár. Keresztülnéztek rajtunk. Megkaptuk az ételt, a ruhát, az ágyat, de ennél többre nem számíthattunk. Általunk készített varázsszereket árultunk, mert azt terveztük, hogy a pénz segítségével világot látunk. Gyengék voltak azok a tárgyak, ám egy kicsiny faluban mégis hatalmasak... Éppen ezért egyre többen beszéltek rólunk, egyre többen súgtak össze a hátunk mögött, egyre többen gyûlöltek és... igen... egyre többen féltek tõlünk. Fura. Hiszen mi mindig mindenkinek segítettünk. Rhea-nak ez könnyen ment. Nekem kevésbé, de segítettem ahol tudtam. Mégsem fogadtak el minket. Mások voltunk, de mégis jó érzés volt. A hatalom érzése. Hogy a puszta szavaimmal rá tudok venni bárkit, hogy azt tegye amit mondok. Egy idõ után ehhez már varázslat sem kellett. Elég volt a félelem... - kis kuncogás, majd távolba révedõ tekintet. - Hol is tartottam? Áh, igen. A falu. Ma már tudom, hogy törvényszerû volt ami történt, de akkor más volt. Gyerek fejjel... Hmm... Egy éjjel jöttek. Szinte az összes falusi. Rhea könnyedén megállíthatta volna Õket, de nem tette. Engem kimenekített az erdõbe, majd visszament, hogy beszéljen Velük. Hogy meggyõzze Õket, mi azért vagyunk, hogy segítsünk. Azt mondta várjam meg az erdõben. De nem fogadtam szót. Láttam, ahogy megégetik egy máglyán. Mosolyogva halt meg. A Mûvészetnek hála nem érzett fájdalmat. Én mégis egyedül maradtam. És akkor megpillantottam a házaspárt, aki felnevelt... Ott álltak mosolyogva összeölelkezve a tûz szélén. Hirtelen iszonyú harag öntött el. És kiléptem az erdõbõl. Nem érdekelt, hogy én nem vagyok olyan ügyes, mint Rhea. Csak egy valami érdekelt: a Bosszú. És nem tudom miféle sötét hatalmak segítettek aznap éjjel, de sikerült. Mindenkit megöltem. Mindenkit. Nõt, férfit, gyereket... Senki és semmi nem maradt Nolen falujából. Csak én. Azóta rájöttem már, hogy nem vgayok ember. Hogy pontosan mi is, azt még nem tudom. De azt igen, hogy gonosz... Jó érzés másoknak ártani, és erõsebb leszek tõle. De mégsem teszek ilyet... Ugyanis, aznap éjjel, mikor mindenkit megöltem, láttam valamit. Olyasmit, amit sosem felejtek el. A faluból felszálló füstbõl kirajzolódott egy arc. A nõvérem gyönyörû arca. És sírt... Aznap megfogadtam, hogy segítek ahol tudok, azonban ez nehéz. A Mûvészetem nem építésre, hanem rombolásra jó. Rhea más volt. Meg aztán vagy 20 éve elkezdõdtek a Hangok is. Amik folyton azt követelik, hogy gonosz dolgokat tegyek. "Igazán" gonosz dolgokat. Amiket Te, egyszerû halandó el sem tudsz képzelni... Avalonba mentem. Nyitottam egy kis boltot, és azóta is itt élek. Általam és mások által készített varázsszereket árulok. Ebbõl megélek. Az általam készített fõzetek segítségével - vagy talán, mert nem vagyok ember -, sikerült megõriznem testem fiatalságát. De belül öreg vagyok. Nagyon öreg... Bár Rhea miatt igyekszem nem gondolni rá, mégis... - elhal a hangja. - A vándorlásaim alatt egy valamit megtanultam. Az emberek gonoszak! És nem kár értük...
Jól esett mindezt Neked elmondanom... De most, ha megbocsátasz: Nem szeretném, ha ez bárki fülébe jutna. Utálom, ha a múltamban vájkálnak..." egy ezüstös villanás...
Szakértelmek: A közelharchoz nem igazán ért, az egyetlen valamire való (ám nem lebecsülendõ dolog) az az alkímia...
Különlegesség: A szeme. (ld elõtörténet) Tapintható gonoszság és idegenség áramlik az egész lényébõl. A mágiája, vagy ahogy Õ hívja: Mûvészete, fõként az átkokat és rontásokat foglalja magába. Bizonyos fokig ért az elme és az érzelmek befolyásolásához, illetve olvasásához. És némi elemi mágiához. Ám ha eme utóbbit használja, mérhetetlenül legyengül. Ez alól csak az az eset kivétel, ha haragtól és gyûlölettõl eltelve varázsol. Akkor szinte nincs számára lehetetlen. Azonban hozzá kell tenni, hogy erre lassan 30 éve nem volt példa. Szóval meglehetõsen ritka. Ezekbõl kiviláglik, hogy nincs túl sok közvetlen varázslata, leszámítva egy két hatásos rontást, illetve a tudatbefolyásolást... Elméletileg képes "jó" dolgokat cselekedni, ám ez igen nehéz. Egész lénye ellen való. A nõvére azt mondta, hogy ha Õ is feltámasztana valakit, talán bele is halna. Már ha egyáltalán sikerülne Neki...
És akkor az új mágia miatt...
Van ezen felül egy nyaklánca, amiben három kõ foglal helyet: egy fekete, egy és egy vörös. (ezt a láncot sosem viseli látható helyen, csak vészhelyzet esetén - ezért nem írtam a kinézet részhez, gyakran a zsebében hordja és csak a csuklójára tekeri fel szükség esetén)
Munka: A már elmített alkímista mûhely/bolt. Varázsszereket és egyéb hasonló dolgokat árul. Keveset alszik, szinte mindig kísérletezget... Ha éppen nem megy el felfedezõ útra.
Esetleges lakóhely: A bolt egy kis elkerített zugában van egy ágya. Ennyi.
NJK: Vándorlásai során összeakadt egy kis manóféle szerzettel. Bim-nek nevezte el. A manó nagyon értelmes, de nem beszél egyetlen értelmes nyelvet sem... A hangképzõ szervei nem képesek emberi vagy más hangok kiejtésére. Csak Loki érti mikor mit mond, mivel erõs érzelmi kötõdés kell ahhoz, hogy egy ilyen mentálfonál kialakuljon, így gondolati úton értekeznek. A manó segít neki a kísérletekben, és takarításban. Alkalmi kísérõtársa. Bim az egyetlen lény akihez Loki Rhea halála óta valamilyen szinten képes érzelmileg kötõdni...